Az állatok futóversenyt rendeznek a tenger fenekén. Elsőnek ér célba a tonhal, másodiknak a kardhal, harmadiknak a tokhal... a remény hal meg utoljára.
Olyan szakállas ez a vicc, mint az öregapám lenne, ha lenne. A baj csak az, hogy már sajnos nem igaz. Ugyanis 2017-ben, (de már '16-ban is!) a tengerfenekén rendezett futóversenyen az első helyet nem a tonhal hozza el, hanem a szarokrája.
Ez egy ronda, barna kis jószág, aki unott fejjel mindenhová belebeg és áraszt magából valamit, amit nem az orrával érez az ember....lánya, de egyértelműen érzi, hogy valami bűzlik Dániában. Vagy akárhol másutt.
Az Y generáció szülöttje vagyok. Nekem már nem volt kötelező iskolaköpenyt hordani, de azérr biztos, ami biztos alapon vettek nekem egyet. Hittanra önkéntes alapon jártam, és az erkölcstant sem tanították. Legalábbis így, külön tantárgyként nem.
Ezen a ponton szeretném minden esetleges kisgyermekkel rendelkező olvasóm figyelmét felhívni rá, hogy azonnali hatállyal szakítson meg minden kontaktust a gyermek idősebb rokonaival, amennyiben az illető rokonok viselkedésében a telibeszaroklemindent attitűdön kívül bármi egyebet vél felfedezni. Ugyanis, amennyiben nem tesz így, és engedi, netán bátorítja, hogy kiskorú gyermeke ezen rokonokkal időt töltsön, a gyermeket megfertőzi egy egyre inkább nem kívánatos parazita, melynek az agykurkászok az alábbi nevet adták: morál.
A morál egy olyan élősködő, ami szinte észrevétlenül ver gyökeret a csemete mindenre fogékony kis elméjében, és ha nem figyelünk rá, hogy gyökerestől kiírtsuk, olyan kártevők megjelenéséhez és elburjánzásához vezet, mint a "lelkiismeret", "aktív figyelem" és az "empátia".
Higgyék el nekem, kedves olvasók, hogy a világ minden kincséért sem akarják zsenge korú gyermeküket kitenni az effajta kártékony parazitáknak, ezek ugyanis nagy mértékben gátolják a csemete későbbi életpályáját.
Ugyanis felvilágosult liberalizmus (vagy mi a fenének nevezik, amiben most élünk) ide, erkölcstan óra oda, a nagy büdös helyzet az, hogy aki nem tudja kellőképpen telibe szarni, az nem lesz sikeres. Mindenki mindent leszar. Leszarják, hogy illik válaszolni, ha szólnak hozzád - még ha ez digitális formában történik is meg-, leszarják, hogy egy párkapcsolat lényege elméletileg messze túlmutat a közösülésen (különös, volt idő, amikor pornográfnak számított egy kivillanó női váll vagy boka, mégis képesek voltak szerelembe esni az emberek, levelezni évekig, hogy aztán, ha a szülők áldását adják rá, végül egymáséi lehessenek a fiatalok. Majd ha mindez megtörtént, az esküvő után elhálták a nászt. Ketten. A hálószobában. Többnyire éjszaka. Nem a hatos villamoson háromnegyed órán keresztül cuppogva a reggeli dugóban.), leszarják, hogy a barátság fogalom nem egyenlő a "fogom a hajad, amíg hánysz" jelenséggel.
Persze, ki vagyok én, hogy ítéletet alkossak, akár saját generációm "úgyse tudok rajta változtatni, felhúzni meg nem fogom magam, telibe leszarom" attitűdje felett. Meg lehet belőlem is, mint oly' sokakból az irigység beszél, amiért belőlem hiányzik az a bizonyos "leszarom kapcsoló".
Ugyanakkor így, huszas éveim közepén igen szomorúnak találom, hogy emberi kapcsolatok mennek tönkre, pusztán azért, mert "nekem is megvan a magam problémája, nem kell még a tiéd is" és a tonhal jól megérdemelt trófeáját elorozta a szarokrája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése