Avagy az oroszosoknak: Hölgyek és urak.
Egy jó ideje, úgy az elmúlt másfél évben nem kifejezetten foglalkoztam a témával, egyéb irányú bonyodalmak lekötötték az energiáimat, viszont nem régiben olvastam egy cikket, aminek valami olyasmi volt a címe, hogy "Hová tűnt a férfias férfi?".
Nem a NatGeo-ban olvastam (sajnos), hanem csak a Facebookon, de meg kell mondjam, az egyik legértelmesebb cikk volt, amit a témában idáig láttam, és befészkelte magát a fejembe. Dióhéjban a cikk lényege az volt, hogy mindenki hibás. A hímnenűek azért, mert szoronganak, "az elhagyó apakép" él a fejükben, egyszerűen szólva nem tanulták meg, hogyan kell férfias férfinak lenni, a nőneműek meg azért, mert folyamatosan azt éreztetik, hogy nincs szükségük a férfira. És mielőtt mindenki felhördül (az a kemény egy fő, aki olvassa ezt a blogot XD), engedtessék meg, hogy kicsit boncolgassam a témát.
Párkeresési szempontból aktív korszakomban az volt a tapasztalatom e téren, hogy a férfi olyan, mint a munkahely. Vannak csodálatosak, csak az már mind valaki másé (Copyright: Shinku). Na, de a viccet félretéve, én átlagosan három típusba botlottam bele: 1) a magát alfahímnek képzelő barom, aki Barbie-t keresi. Ezek szót sem érdemelnek. 2) a kangörcsös. Ez a típus már rendszerint az első mondatában célozgatni kezd, és totál egyértelmű, hogy a nőt egy beszélő luknak tekinti, és behisztizik, amikor nem vágod szét neki a lábad első találkozás alkalmából. 3) a "jófiú". Állítása szerint legalábbis. Ő kedves, odaadó, gondoskodó, akit a nők már annyiszor kihasználtak és félredobtak, pedig ő csak szeretni akar, és megosztani az életét Veled. Gyönyörűen hangzik, ugye? Csakhogy nem igaz. Önhibámból kifolyólag (mert egy romantikus barom vagyok), többnyire ehhez a típushoz volt hosszú távon szerencsétlenségem. Közelebbi ismerettség után kiderül ugyanis, hogy ez a jófiú egy pióca. Minden lépésedről tudni akar, 24/7 jelen lenni az életedben, ha személyesen nem is, de virtuálisan, behisztizik, ha a barátnőiddel szervezel programot nélküle, és ha nem reagálsz a messengeres matricájára szerdán reggel 10-kor (amikor tudvalevőleg dolgozol, hiszen tudja, mert elmesélted neki, mivel töltöd az életed) három percen belül, ő már azt halucinálja, hogy a világ összes férfija csinálgat valahol, és te még röhögsz is közben, amiért jól átverted őt.
És őszintén szólva, ezekbe baromi hamar bele lehet fáradni. Voltak periódusaim, amikor megpróbálkoztam összeszedni valakit, mert az ember lányának mégis csak ott munkál a lelkében, hogy azért jó lenne valakihez hozzábújni, baromi nagy szingli öntudat ide vagy oda. De az, hogy vagy ribancnak, vagy anya-pótléknak vagy tulajdonnak kellesz....hihetetlenül lélekölő. És hölgyeim, az a rohadt nagy helyzet, hogy a cikknek igaza van. Mi vagyunk a hibásak. Vagyis, mi is. Könnyű lenne azon siránkozni, hogy kihalt a Férfi, és csak pasi van helyette (igen, így kisbetűvel), de lássuk be, hogy a Férfivel együtt elment a Nő is, és maradt helyette a csaj....vagy rosszabb esetben a csajszikácska.
Az én családomban szinte már tradíciónak számítanak a rossz házasságok. Amikor már szinte mindegy, csak el innen, és belerohansz az első hajlandóságot mutatóba. Tudom, ez családi sajátosság, és egyébiránt végtelenül irigylem azokat, akik nem konstans üvöltözésben és hisztiben tudtak felcseperedni, de. A sok negatív példa megtanított rá, hogy kétségbeesés, sóvárgás, biológiai óra-ketyegés ide vagy oda, nem éri meg. Én úgy nőttem fel, hogy megtanultam, hogy nem jobb belemenekülni egy pocsék kapcsolatba, sőt. És nagyon sokan ezzel nincsenek így.
Társadalmi elvárássá vált a "kapcsolat", és ha 18, de legkésőbb 22 éves korodra nem adtad be a derekad, akkor azon kezdenek suttogni a hátad mögött, hogy mi lehet veled a baj. Mert hát nyilvánvalóan baj van, ha nincs melletted egy pasi. És annak látványosnak kell ám lennie. Lehetőleg mindenhova együtt menjetek, smároljatok cuppogva, turkáljon minimum a farzsebedben, de legjobb, ha a pólód/nadrágod alatt, ezzel is demonstrálva, hogy ez a préda az övé, és persze folyamatosan közös selfie-ket, meg szerelmes közhelyeket kell minden létező közösségi média felületre postolnod, hogy az egész világ tudja, hogy valakid van. Mert ha nincs, akkor valami baj van veled, mert "senkinek sem kellesz". És ennek a kimondatlan nyomásnak engedelmeskedve rohanunk bele az első hajlandóságot mutatóval valamibe, ami felőröl, megsebez és összetör. Mert tisztelet a kivételnek, ezek nem rendes kapcsolatok. A pióca-módon egymásra tapadás közben a test minden zugának titka terítékre kerül (heteken, ha nem napokon belül), de a lélek örök rejtély marad. Évek lopódnak el észrevétlenül úgy, hogy még csak észre sem veszi senki: egy vadidegent ölelget. Pasi és csaj nem tudja egymás megfejteni, a "szeretlek" üres frázissá laposodik, hiszen mit szeretsz, ha azt sem tudod, mi mozgatja ott belül? Aztán jön egy pont, amikor valamelyik megunja, és tovább lép, csak hogy pár átnyavalygott hét és az ellenkező nemre létező összes szitok elszórása után az egész kezdődjön elölről valaki mással. És félre értés ne essék, nem savanyú a szőlő. Rengeteg ellenpéldát tudok ám felhozni, olyan párokról, akiket szinte egymásnak alkottak, hosszú évek óta vannak együtt és ez minden bizonnyal így marad....csak hogy az érdekes megfigyelésem az, hogy ezek a párok csendesek. Nem smárolnak cuppogva/turkálnak egymás ruhájában a nyílt utcán, képesek egymás nélkül létezni, külön programokat szervezni, és nincs tele az összes létező közösségi médiájuk annak a bizonygatásával, hogy mennyire csodálatosan boldogok. Mert nincs rá szükségük. Ők tudják magukról, és senkinek sem akarják bebizonyítani.
Felgyorsult világban élünk, és ennek megvannak az előnyei, de az egyik bazi nagy hátránya ez. Nincs konkrétan udvarlás, ismerkedés. Első találkozásra eldől, hogy "járunk vagy sem". És ez szerintem nagyon szomorú. Én visszasírom az időt, amikor az urak (és itt úriember értelemben, mert bizony nem a társadalmi osztály és az iskolázottság határozza meg a modort) szívüket és testüket díszbe öltöztetve évekig ostromolták a nőt, és bizony szerelembe tudtak esni úgy, hogy még a vállát vagy a bokáját sem látták, nem hogy a fehérneműje tartalmát. Akkoriban valahogy hitelesebb volt a "szeretlek", hiszen ismerték egymást, létezett köztük valamiféle megfoghatatlan kapocs, barátság, nevezze mindenki annak, aminek akarja, mielőtt "járni kezdtek volna".
Hát ez az, ami számomra hiányzik. A görcstelenség. Amikor a hímnemű még férfi volt, udvarolt, gáláns volt és halálosan bele tudott szeretni nem csak egy csinos pofiba, "jó seggbe" vagy "oltári dudákba", de egy lélekbe. Amikor a nőnemű tisztelte magát annyira, hogy ne dobja oda magát (és nem csak szexuális értelemben) az első szembejövőnek, elvárta, megkövetelte, hogy kibontsák a csigaházából, virágként kezeljék, és megadta a férfinak, ami a férfié. Mert a férfinak szüksége van rá, hogy elismerjék, hogy fontosnak érezze magát. És sajnos attól, hogy kinyitotta a befőttes üveget, és végigjárta veled a plázát négyszer nem érzi magát sem fontosnak, sem pedig férfiasnak.
A tanulság tehát, amit már mint abszolút kívülálló ide tudok biggyeszteni a végére, a hihetetlen klisé: kölcsönös tisztelet, és megismerés.
Egy jó ideje, úgy az elmúlt másfél évben nem kifejezetten foglalkoztam a témával, egyéb irányú bonyodalmak lekötötték az energiáimat, viszont nem régiben olvastam egy cikket, aminek valami olyasmi volt a címe, hogy "Hová tűnt a férfias férfi?".
Nem a NatGeo-ban olvastam (sajnos), hanem csak a Facebookon, de meg kell mondjam, az egyik legértelmesebb cikk volt, amit a témában idáig láttam, és befészkelte magát a fejembe. Dióhéjban a cikk lényege az volt, hogy mindenki hibás. A hímnenűek azért, mert szoronganak, "az elhagyó apakép" él a fejükben, egyszerűen szólva nem tanulták meg, hogyan kell férfias férfinak lenni, a nőneműek meg azért, mert folyamatosan azt éreztetik, hogy nincs szükségük a férfira. És mielőtt mindenki felhördül (az a kemény egy fő, aki olvassa ezt a blogot XD), engedtessék meg, hogy kicsit boncolgassam a témát.
Párkeresési szempontból aktív korszakomban az volt a tapasztalatom e téren, hogy a férfi olyan, mint a munkahely. Vannak csodálatosak, csak az már mind valaki másé (Copyright: Shinku). Na, de a viccet félretéve, én átlagosan három típusba botlottam bele: 1) a magát alfahímnek képzelő barom, aki Barbie-t keresi. Ezek szót sem érdemelnek. 2) a kangörcsös. Ez a típus már rendszerint az első mondatában célozgatni kezd, és totál egyértelmű, hogy a nőt egy beszélő luknak tekinti, és behisztizik, amikor nem vágod szét neki a lábad első találkozás alkalmából. 3) a "jófiú". Állítása szerint legalábbis. Ő kedves, odaadó, gondoskodó, akit a nők már annyiszor kihasználtak és félredobtak, pedig ő csak szeretni akar, és megosztani az életét Veled. Gyönyörűen hangzik, ugye? Csakhogy nem igaz. Önhibámból kifolyólag (mert egy romantikus barom vagyok), többnyire ehhez a típushoz volt hosszú távon szerencsétlenségem. Közelebbi ismerettség után kiderül ugyanis, hogy ez a jófiú egy pióca. Minden lépésedről tudni akar, 24/7 jelen lenni az életedben, ha személyesen nem is, de virtuálisan, behisztizik, ha a barátnőiddel szervezel programot nélküle, és ha nem reagálsz a messengeres matricájára szerdán reggel 10-kor (amikor tudvalevőleg dolgozol, hiszen tudja, mert elmesélted neki, mivel töltöd az életed) három percen belül, ő már azt halucinálja, hogy a világ összes férfija csinálgat valahol, és te még röhögsz is közben, amiért jól átverted őt.
És őszintén szólva, ezekbe baromi hamar bele lehet fáradni. Voltak periódusaim, amikor megpróbálkoztam összeszedni valakit, mert az ember lányának mégis csak ott munkál a lelkében, hogy azért jó lenne valakihez hozzábújni, baromi nagy szingli öntudat ide vagy oda. De az, hogy vagy ribancnak, vagy anya-pótléknak vagy tulajdonnak kellesz....hihetetlenül lélekölő. És hölgyeim, az a rohadt nagy helyzet, hogy a cikknek igaza van. Mi vagyunk a hibásak. Vagyis, mi is. Könnyű lenne azon siránkozni, hogy kihalt a Férfi, és csak pasi van helyette (igen, így kisbetűvel), de lássuk be, hogy a Férfivel együtt elment a Nő is, és maradt helyette a csaj....vagy rosszabb esetben a csajszikácska.
Az én családomban szinte már tradíciónak számítanak a rossz házasságok. Amikor már szinte mindegy, csak el innen, és belerohansz az első hajlandóságot mutatóba. Tudom, ez családi sajátosság, és egyébiránt végtelenül irigylem azokat, akik nem konstans üvöltözésben és hisztiben tudtak felcseperedni, de. A sok negatív példa megtanított rá, hogy kétségbeesés, sóvárgás, biológiai óra-ketyegés ide vagy oda, nem éri meg. Én úgy nőttem fel, hogy megtanultam, hogy nem jobb belemenekülni egy pocsék kapcsolatba, sőt. És nagyon sokan ezzel nincsenek így.
Társadalmi elvárássá vált a "kapcsolat", és ha 18, de legkésőbb 22 éves korodra nem adtad be a derekad, akkor azon kezdenek suttogni a hátad mögött, hogy mi lehet veled a baj. Mert hát nyilvánvalóan baj van, ha nincs melletted egy pasi. És annak látványosnak kell ám lennie. Lehetőleg mindenhova együtt menjetek, smároljatok cuppogva, turkáljon minimum a farzsebedben, de legjobb, ha a pólód/nadrágod alatt, ezzel is demonstrálva, hogy ez a préda az övé, és persze folyamatosan közös selfie-ket, meg szerelmes közhelyeket kell minden létező közösségi média felületre postolnod, hogy az egész világ tudja, hogy valakid van. Mert ha nincs, akkor valami baj van veled, mert "senkinek sem kellesz". És ennek a kimondatlan nyomásnak engedelmeskedve rohanunk bele az első hajlandóságot mutatóval valamibe, ami felőröl, megsebez és összetör. Mert tisztelet a kivételnek, ezek nem rendes kapcsolatok. A pióca-módon egymásra tapadás közben a test minden zugának titka terítékre kerül (heteken, ha nem napokon belül), de a lélek örök rejtély marad. Évek lopódnak el észrevétlenül úgy, hogy még csak észre sem veszi senki: egy vadidegent ölelget. Pasi és csaj nem tudja egymás megfejteni, a "szeretlek" üres frázissá laposodik, hiszen mit szeretsz, ha azt sem tudod, mi mozgatja ott belül? Aztán jön egy pont, amikor valamelyik megunja, és tovább lép, csak hogy pár átnyavalygott hét és az ellenkező nemre létező összes szitok elszórása után az egész kezdődjön elölről valaki mással. És félre értés ne essék, nem savanyú a szőlő. Rengeteg ellenpéldát tudok ám felhozni, olyan párokról, akiket szinte egymásnak alkottak, hosszú évek óta vannak együtt és ez minden bizonnyal így marad....csak hogy az érdekes megfigyelésem az, hogy ezek a párok csendesek. Nem smárolnak cuppogva/turkálnak egymás ruhájában a nyílt utcán, képesek egymás nélkül létezni, külön programokat szervezni, és nincs tele az összes létező közösségi médiájuk annak a bizonygatásával, hogy mennyire csodálatosan boldogok. Mert nincs rá szükségük. Ők tudják magukról, és senkinek sem akarják bebizonyítani.
Felgyorsult világban élünk, és ennek megvannak az előnyei, de az egyik bazi nagy hátránya ez. Nincs konkrétan udvarlás, ismerkedés. Első találkozásra eldől, hogy "járunk vagy sem". És ez szerintem nagyon szomorú. Én visszasírom az időt, amikor az urak (és itt úriember értelemben, mert bizony nem a társadalmi osztály és az iskolázottság határozza meg a modort) szívüket és testüket díszbe öltöztetve évekig ostromolták a nőt, és bizony szerelembe tudtak esni úgy, hogy még a vállát vagy a bokáját sem látták, nem hogy a fehérneműje tartalmát. Akkoriban valahogy hitelesebb volt a "szeretlek", hiszen ismerték egymást, létezett köztük valamiféle megfoghatatlan kapocs, barátság, nevezze mindenki annak, aminek akarja, mielőtt "járni kezdtek volna".
Hát ez az, ami számomra hiányzik. A görcstelenség. Amikor a hímnemű még férfi volt, udvarolt, gáláns volt és halálosan bele tudott szeretni nem csak egy csinos pofiba, "jó seggbe" vagy "oltári dudákba", de egy lélekbe. Amikor a nőnemű tisztelte magát annyira, hogy ne dobja oda magát (és nem csak szexuális értelemben) az első szembejövőnek, elvárta, megkövetelte, hogy kibontsák a csigaházából, virágként kezeljék, és megadta a férfinak, ami a férfié. Mert a férfinak szüksége van rá, hogy elismerjék, hogy fontosnak érezze magát. És sajnos attól, hogy kinyitotta a befőttes üveget, és végigjárta veled a plázát négyszer nem érzi magát sem fontosnak, sem pedig férfiasnak.
A tanulság tehát, amit már mint abszolút kívülálló ide tudok biggyeszteni a végére, a hihetetlen klisé: kölcsönös tisztelet, és megismerés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése